Számomra a tél legelviselhetetlenebb hónapja a november. Hosszú és sötét. Ám decemberbe lépve különös érzés kerít hatalmába. Megpezsdül körülöttem minden. Az utcák, az üzletek karácsonyi díszbe öltöznek. Az otthonokban is elkezdődik a készülődés. Előkerülnek a gyertyák, a díszek, az ajtókat girlandok díszítik, a rádiókból, CD lejátszókból egyre gyakrabban hallhatjuk a karácsonyi dalokat és minden nappal közelebb érezzük magunkat az ünnephez.
Ellenállhatatlan vágy hajt ilyenkor a konyhába. Kézről-kézre jár a Nagymama kockás füzete, amelyben a „végy tíz tojást” kezdetű, finomabbnál-finomabb recepteket gyűjtötte. Karácsonykor e füzetből készül a kívánság-lista és a sütemény. Aztán ahogy nekilátok a munkának, és a levegő megtelik a vanília édes, a fahéj kesernyés, a narancs és citrom friss illatával, a családom tagjai is mind gyakrabban ajánlják fel segítségüket, ezzel lehetőséget szerezve a készülő töltelékek, tészták kóstolására. Elkezdődik a nevetgélés, viccelődés, beszélgetés a konyhában. Jó érzés, amikor a meglepetéseket elkottyantják, beavatnak a titokba, el ne mondd – felszólítással kezdve. Vajon tetszeni fog-e a másiknak az ajándék, örül-e majd annak?
Az időszak kiválóan alkalmas arra is, hogy gyermekeinkkel elbeszélgessünk az ajándékozásról. A kisebbeknek segíthetünk, mit készítsünk apának, anyának, a nagyszülőknek, mi legyen a testvérek meglepetése.
A nagyobbakkal beszélgessünk arról, spórolt pénzét szánja-e ajándékra vagy esetleg más módot és mit választ az ajándékok beszerzésére, elkészítésére.
A játék és készülődés közben képet kapunk gyermekeink vágyairól és igazi meglepetéssel kedveskedhetünk.
Gyakori hiba, hogy mi szülők szeretnénk egy kicsit a mi gyerekkorunk vágyait is gyerekeinken keresztül megélni. Ezért tobzódunk és a kelleténél több ajándékot vásárolunk. Pont az ellenkezőjét érjük el, hiszen a gyerek azt sem tudja sokszor a hozzá került játék mire való.
Tehát, tudjunk következetesek maradni és tartsuk szem előtt a „kevesebb több” elvet. Először, mert a gyermek nem képes hat-nyolc dolognál többől választani. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy várjuk meg az igény jelentkezését és akkor kapja meg az ajándékot, amikor már értékelni is tudja.
Egy közösségi oldalon olvastam a következőket, amelyeket most megosztok az Olvasókkal.
Egy fiatal tanárnő élte meg a leírtakat:
„Ma kivételesen korán eljöttem a suliból és közben a következő beszélgetésnek voltam fültanúja két ötödikes formájú kisfiú között.:
– Jó, de hová lett az Iphone-od?
– Az évnyitón leejtettem és összetört a kijelzője és apa azt mondta, nem vesz másikat, mert nem járt le a részlet.
– és most nincs telefonod?
– nincs, de már összegyűjtöttem 30ezer Ft-ot és hamarosan veszek egy újat.
– Hogyan? Dolgoztál?
– Dehogy, apától és anyától is kérek büfépénzt, nagyiék meg úgyis adnak minden ok nélkül…
– és akkor nem vásárolsz a büfében?
– dehogynem, de mindkettőtől kapok pénzt és nem költöm el az egészet….
A tanár reflexiója a következő volt:
…Minek egy 10 éves gyereknek Iphone, úgysem tudja kihasználni. Mit keres nála az iskolában, főleg évnyitó közben? Hogy lehet az, hogy évnyitó közben összetörik? Hogy lehet az, hogy 2,5 hét alatt annyi büfépénzt kap, hogy abból 30ezret meg tud spórolni? És hogy lehet az, hogy a szülők között annyi kommunikácó sincs (még ha külön élnek is), hogy ne adjon neki mindkettő büfépénzt?
18 voltam, amikor megkaptam az első mobilomat és nem azért, mert nagyon öreg vagyok. Jó, nagyon menő volt, hogy van telefonom, de semmi szükségem nem volt rá. Legelőször akkor használtam ki, amikor vidékre mentem főiskolára. Nálunk a dolgokra az esetek többségében vágyni és várni kellett. A zsebpénzünk havonta két poharas kakaóra volt elég, de megtanultuk, hogy be kell osztani és gondosan meggondolni, hogy mire költjük és mikor. Pont ezért és a folytonos beszélgetések, közös vacsorák miatt tudtuk a dolgok értékét, árát és vigyáztunk rájuk. Azt sem mondom, hogy sosem trükköztünk. Viszont eszünkbe nem jutott volna mobilozni az órán, netán egész órán játszani a tabletünkön (és valószínűleg, nem csak azért mert nem volt) és nagyon szégyelltük magunkat, ha átvertük a szüleinket vagy a tanárainkat, még akkor is, ha sosem derült ki.
Ha valaki, én igazán kütyü-függő vagyok, egy percig sem tudok meglenni a telefonom nélkül, főleg mióta okosabb, mint én. Nagy könnyebbség és rengeteg praktikus oldala van. Tanárként is örömmel használom a digitális dolgokat, a netet, a kütyüket, mert úgy gondolom, hogy könnyebben el tudom érni a srácokat, talán egy kicsit jobban érdekli őket, hogy miről dumálok nagy lelkesen vagy épp unalmasan. De valami nagyon elcsúszott valahol…”
A fenti sorok előrevetítik a kisgyermek kori túlajándékozás okozta értékrendi eltolódásokat.
Gyermekeinknek adjunk lehetőséget hogy megismerje és komolyan vegye az együttélés azon íratlan szabályait, amelyek a közösségbe, a későbbiek során pedig a társadalomba való beilleszkedésnek az alappillérét jelentik.
Tehát az első szabály: Mindent a maga idejében!
Készítünk ajándéklistát és diszkréten járjuk körül, vajon minek örülne igazán az ajándékozott.
Vannak családok, akik a meghitt, együtt töltött időt részesítik előnyben és az ajándékokat is e köré csoportosítják. Az sem utolsó dolog, ha verses, zenés összeállítás készül, amelyet szenteste a díszbe öltözött fa alatt hallgathat meg a család. A kicsik szívesen mondják el az óvodában, iskolában tanult verseket, éneklik a dalokat. Engedjük Őket szerepelni. Mások a materiális, kézzelfogható ajándékoknak örülnek, vagy az esztétikát és az élményt választják. Bárhogy is, a legfontosabb, hogy képzeljék bele magukat a megajándékozott személyébe és neki, az ő örömére válasszanak ajándékot. Ez esetben nem az ára, a tartalma a fontos, és a másikra szánt figyelem.
Az ajándékkészítésre, vásárlásra szánt idő persze hosszabbodik, de örömtelibb ha így, együtt készülnek a karácsonyra.
Bp, 2015. 11. 16.
Pammer Stella
pedagógus, life-coach
stellapammer@gmail.com
A teljes tartalomért Klikk ide…
