in

Weöres Sándor – Hazatérés

Weöres Sándor – Hazatérés

Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád –
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.
Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
csupa csont… nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.
Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor púpozva van a tál.
Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt…?
– És fönn az égen, úgy, mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.
Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mint vad imposztorok!
Most, ha a fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.
Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi, mind, a földön
olyan örök idegenek?
Miért nem tudok sírni, bőgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?
Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
– És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

The post Weöres Sándor – Hazatérés appeared first on Meglepetesvers.hu.

Tovább: Weöres Sándor – Hazatérés

Még több vers meglepetesvers.hu

Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

Móra Ferenc: Fecskehívogató