Sőt, olyan is van, akit rácsok mögé kívánnak. A Szelfi ötödik epizódja.
„Úgy beszélek, mint egy narkós”
Hazaköltözése után egy nappal Bérczesi olyan nyúzottan és csapzottan ébred, mintha nem az anyukája tágas vidéki házából tért volna vissza, hanem egy kőfejtőben robotolt volna, ahol mellesleg tilos volt zuhanyozni és borbélyhoz menni. A képernyőn keresztül is érezni a lakást megülő oroszlánszagot: az átizzadt melegítő, a pléd, és a lapraszerelt svéd bútorok illatának jellegzetes keverékét. Mintha másnaposan kelne, pedig nincs mitől másnaposnak lennie. Vagy csak az elvonás olyan, mintha egy nagy másnaposság lenne az élet, melyben az ember legszívesebben koalapózba merevedve markolná a párnáját egész nap.
Szóval hiába a levegőt megülő áporodottság, Robi nem akarja felhúzni a redőnyt, sem kitárni az ablakot. Az otthonosság teljes hiánya, az egyedüllét, meg a többi rossz, drogos emlék egyszerre lesznek úrrá rajta. Fel-alá járkál az üres falak között, a lakásáról pedig régi egyetemi albérletek jutnak eszünkbe, amelyek a minimális berendezés és a maximális rendetlenség kombinációjából álltak össze. A reggeli is elég szerény: Robi úgy próbálja kihalászni az utolsó olajbogyókat az üveg aljáról, mintha nem lenne holnap, de mi tudjuk, hogy csak a boltba menést akarja megúszni. Pontosabban azt, hogy egyáltalán emberek közé kelljen mennie. El sem tudjuk képzelni, mennyire vacak lehet az ilyen depresszió, pedig azokban a már emlegetett albérletekben mi is túléltünk néhány durva hetet.
Hogy elodázza a nyilvánvalóan elodázhatatlant, Bérczesi berak egy filmet Denzel Washingtonnal, és készségesen hogyvoltozni kezdi. Egészen elképesztő élmény egy férfit nézni a tévében, aki egy tévét néz, és közben elmeséli, hogy mit lát abban a tévében. A film egyébként tele van ivással és kokainozással – azt hiszem ezt hívják kevésbé átgondolt választásnak.
„Ebben az évben nem hiszem, hogy már boldogabb lehetek.”
-állapítja meg, és mi nagyon reméljük, hogy ez a jelenet valamikor december vége felé készült, mert akkor legalább nem kell sokat várnia. Komolyan elgondolkozik rajta, hogy elkezdjen-e antidepresszánsokat szedni, ami egy volt gyógyszerfüggőnél nagyon kemény dilemma lehet, hiszen a különböző vegyszerek juttatták oda, hogy most más szerekre szorul.
„Nem tudom, hogy ez normális-e, de negyven éves vagyok, és nagyon hiányzik az anyukám.”
Nyugi Robi, ez teljesen normális, mindenki szokott így érezni. Az anyukája sajnos mégsem tud jönni, egyedül kell megbirkóznia a növekvő pánikkal, az orvos pedig valami „agyfényesítőt” emleget, bármit is értsen ez alatt. Szerencsére azonban Edina, az egyik barátnője ráér, és szívesen átjön. Most már közösen nézik a filmet, és Robi is kicsit kisimultabbnak tűnik. Hiába no, nem gyógyszerek kellenek ide, hanem emberek.
„Hallod, most rendesen beszartam!”
Még mindig nem dőlt el, hogy Ada fog-e kiugrani Máté szülinapi tortájából két hét múlva Stuttgartban. Barátnője helyette is megérveli a németországi kiutazást, úgyhogy lassan körvonalazódik a hétvége programja.
Miután barátnőjét kitette, jobb híján az autó műszerfalával beszéli meg paráit, mint egykor David Hasselhoff.
(Kép: tumblr.com)
A közúti belső monológ közben megtudhatjuk, hogy Ada számára a legnagyobb para talán nem is a két nap összezártság, hanem az, ha mindez túl jól sikerül. Fel is villan a százmillió forintos kérdés: hiányzik most neki egy szívet tépő távkapcsolat?
A hétvégi stuttgartozás már eldőlt, pár telefon, és még az ikrek babysittelését is sikerül megszervezni.
Shit just got real.
Ada egyébként kap egy nemhivatalos pirospontot a jogosítványába tőlünk, ugyanis szabálykövető állampolgárként kihangosítva használta a telefonját vezetés közben, bár külföldi kutatások szerint még így is potenciális veszélynek tette ki magát, úgyhogy inkább egyáltalán ne is telefonáljatok autókázás közben.
„Te kurvára nem érzed ennek a súlyát”
Ha kiömlik az ember reggeli kávéja, az még akkor is nagyon dühítő tud lenni, ha történetesen a szeretett gyermek fosztott meg minket az első korty koffeintől, teljesen véletlenül és ártatlanul. De Grétának nem ez az igazi baja: a kiömlő kávé felcsutakolása csupán szimbólum, a nyűglődéssel teli mindennapok szimbóluma.
Azt mindenki tudja ugyan, hogy a gyermekvállalás nem csupán felhőtlen pillanatokat tartogat, de azt, hogy mennyi önfeláldozást és munkát jelent, csak azok érthetik, akik átélték már. Gréta úgy érzi, és talán valahol jogosan, hogy férje mintha nem akarná vállalni ezt a részét is a dolognak. Persze nem tudhatjuk, hogy mi zajlott le köztük az elmúlt hónapokban, ami ide juttatta őket, de nagyon furcsa látni az éjjel váratlanul beállító férfit, aki épp hogy csak vissza nem fordul a küszöbről, mikor megtudja, hogy Filkó már alszik, és csak Gréta van talpon.
És mintha ez lenne az első igazán őszinte beszélgetés kettejük közt, és nem azért, mert van benne faszozás is, hanem mert a férfi először mondja ki:
„Nem akarok válaszolni.”
Miután egyedül marad, Gréta lemossa magáról a sminket. És amúgy van valami nagyon szomorú ebben az egész sminklemosásban, mert fogalmunk sincs, kinek is sminkelte ki magát.
Az utolsó szó jogán
Van Puzsér Róbertnek egy elég régi, ám annál viccesebb videója, mellyel megalkotta házmesterország igazi szuperhősét, az önkéntes biztonsági őrt, aki ha kell, ha nem, őrzi a rendet. Tessék, mutatjuk:
A fenti videó nem csak azért érdekes, mert Puzsér szemtelenül fiatal benne, és bomberdzsekit, meg bakancsot visel, hovatovább vipera van nála, hanem azért is, mert az általa alakított karakter valami furcsa módon voltaképpen mégis a „puzsérság” allegóriája.
Puzsér ugyanis szerepléseiben, megnyilvánulásaiban valójában pontosan ez: egy önkéntes biztonsági őr. Egy olyan őr méghozzá, aki úgy védi a kultúrát, a véleményszabadságot, és még megannyi egyéb dolgot (dolgokat, melyeket épp fontosnak érez), hogy voltaképpen senki nem kérte rá. Most is a kocsiban lamentál azon, hogy ha börtönbe kell mennie, hogy megvédje a véleményszabadságot, akkor inkább börtönbe megy. Merthogy Hajdú Péter és ügyvédje szabadságvesztést kértek rá éppen aktuális büntetőperében. Mindezt azért, mert Puzsér nyilvánosan szarkupacnak nevezte Hajdút. A tárgyaláson egy remek facebook-poszt is felolvasásra kerül, melyben Hajdú cserébe szarházinak hívja hősünket, és valahogy nagyon nehéz eldönteni, hogy a kettő között hol is van a lényegi különbség. De talán ott, hogy bár szarkupacozni valóban csúnya dolog, perelni érte legalább ekkora köcsögség lehet.
Méghozzá ugyanazért, amiért az újságíró sem jelenti fel az összes névtelen és arctalan kommentelőt, aki elküldi a fenébe, amiért véletlenül maradt egy elütés a cikkben. Ha a hozzászóló jobban érzi magát attól, hogy önkéntes biztonsági őrként védelmébe veszi a magyar nyelvet, akkor lelke rajta.
A képlet amúgy pofonegyszerű: valaki, aki a média nyilvánossága előtt Kattints ide a teljes cikkért!
: http://www.rtl.hu/rtl2/szelfi/egyesek-kulfoldre-indulnak-masok-a-negy-fal-kozul-sem-mernek-kilepni
