Tökéletes hang 2. – Megérkezett a nyár egyik legjobb vígjátéka?

Vannak filmek, amelyek nem azért vannak ránk nagy hatással, mert a lelkünk mélységeibe nyúlnak és kitépik belőle az igazságot, hanem egyszerűen kitörölnek belőlünk minden feszültséget, idegbajt és dementor hangulatot. A Pitch Perfect már elsőre ilyen volt, másodjára pedig, hát mit is mondhatnánk: eldobtuk tőle az agyunkat!

A készítők konkrétan időt sem hagytak rá, hogy felkészüljünk a majd kétórás vígjátékra, már a főcímnél szakadtunk a pampogó acapella hangokon, aztán máris jött az első dal, Obama, Fat Amy és az őrület.

A történet ugyan továbbra sem emelkedett filozófiai magasságokba, de nincs is rá igényünk, hiszen így imádjuk az egészet, ahogy van: kapunk egy csapat csajt, akik látszólag énekléssel akarják megváltani a világot, de közben minden az összetartás és a barátságok égisze alatt egyesül. A Bardon Bellák a legjobbak az acapella csapatok között, többszörös bajnoki cím és siker mindenhol. Persze ez sem tarthat örökké, ugyanis jön egy ciki fellépés, egy szétszakadt, intim testrészt felvillantó, balul elsült koreográfia és kizárás a versenyekből. De a világbajnokság és egy végső dalolás – és győzelem reménye – még megmarad. Közben árad a szeretet, sok-sok ölelés és a felnőttkor küszöbén jelentkező tervezgetés.

Mindezt pedig sikerült végig szinten tartani. Megindultak és nem volt ereszkedés, egy pillanatra sem. Hihetetlen hullámvasutazás, egyetlen „bökkenővel”: ez a hullámvasút csakis felfelé száguld! Elizabeth Banks – akit a legtöbben Effieként ismerhetnek a Hunger Games filmekből – ezzel a kiegyensúlyozott munkával elég erősen nyitott az első filmes rendezők táborában.

A nézői reakciók pedig a film első kockájától a legutolsóig körülbelül így zajlottak: ülünk a moziban, dübörög a ritmus, mindenhol repked a SWAG, a karjaink tehetetlenül táncolnak a levegőben, mi pedig – kívülről idiótának tűnő mozdulatokkal – tekergünk a székünkben. Mert megtehetjük, ugyanis yoloság van. És ha éppen nem a ritmusvadászat köti le a figyelmünket, akkor a karfára hajolva küzdünk a könnyeinkkel, miközben ezerrel szakadunk a röhögéstől, és vállalhatatlanul sikítunk minden Fat Amy (Rebel Wilson) poénon – a kaja pedig nem számít, a popcornt már úgyis rég elhajítottuk, ugye.

És persze most csak az Amy-humort említettük, hiszen a magabiztosságtól duzzadó, totál irreálisan gondolkodó karakter a legkézenfekvőbb választás a kedvenc megmondó ember szerepére. Tudjuk: minden filmben van egy karakter, akit folyton várunk. Na, ebben Amy az, mármint Patricia (elnézést). Azonban az a legszebb az egész sztoriban, hogy miközben az evidens poénforrások megbízhatóan szállítják a hihetetlenül beteg dumáikat, a második részben – az elsőhöz hasonlóan – végig adagolják a marhaságokat a kisebb mellékszereplők megszólalásaiban is.

Erre az egyik legjobb példa a kommentátor páros: Gail (Banks) és John (John Michael Higgins) jeleneteiben konkrétan tobzódnak az övön aluli beszólások, amelyek többnyire a „kiszívják az agyunkat és lezsibbadunk tőle” poénok közé tartoznak. Plusz adalék, hogy ennek köszönhetően a rendezőnő is megcsillanthatja önnön magát a vásznon.

Mellettük még talán Lilly karaktere (Hana Mae Lee) az egyik legelborultabb – tudjuk, ő az, aki az első részben végig csak suttogva beszélt és olyan mondatok hagyták el a száját, hogy „megettem az ikertestvéremet az anyaméhben”. A szint nem változott. Egy különbség van: most már félünk is a csajtól.

A veteránok mellé pedig új arcok érkeztek Hailee Steinfeld és Chrissy Fit formájában. Előbbi a cukiság faktort és az új zenei vonalat, utóbbi pedig még több agyeldobós hülyeséget hoz magával. Ők rá a bizonyíték, hogy még azt is fel lehet frissíteni, amit nem is feltétlenül kell felfrissíteni. Köszönjük!

Mindezt a kusza, ámde követhető humoráradatot Becca (Anna Kendrick) tartja össze, aki az egyetlen józan pontként fogja kézen a nézőt, és megnyugtatja, hogy nem kell félni a többiektől. Nem esznek meg, csak egy kicsit belénk harapnak a hülyeségeikkel. És persze a történetet tekintve egy kicsit a valóság talaján tart mindenkit.

Szívünk szerint most végig sorolnánk az összes kedvenc jelentünket, az imádott párosainkkal – Bumper és Amy a tóparti szerelmes szólóban?! –, de erre nincs idő, sem hely, plusz a spoiler törvények is tiltják a dolgot, úgyhogy legyen elég annyi, hogy a feldúsított forgatókönyv részleteit a vetítés után még jó darabig magában ismételgeti az ember. Ugyanis még órákkal a film befejeztével is nehéz elképzelni, hogy egy ilyen forgatókönyv totál józan állapotban is megszülethetett. Pedig de. Vagyis nem tudjuk. De kit érdekel?!

És ezzel kapcsolatban fel is merül a rizikófaktor, mármint a józanságot tekintve: a film legnagyobb erőssége – a humora – egyszerre a legbizonytalanabb pontja is, hiszen aki egyáltalán nem vevő a lezsibbasztós poénokra, annak tutira lesz némi problémája a Pitch Perfect kettővel. Szóval csak óvatosan! Mindenki tartson egy vicc állapotfelmérést a mozizás előtt, aztán csapjon csak bele a mókába. A másik nagyon fontos összetevője a zene. Ha nem vagyunk kiegyezve a slágerek feldolgozásával, akkor is gondban leszünk. Persze a közönség sorait nézve egyikkel sem volt gond: mindenki fetrengett a röhögéstől és a boogie is ment volna ezerrel, ha nem kell egy puha székben terpeszkedniük.

Most viszont zárjuk sorainkat, mert már kicsit szorít az I love fat Amy póló…

Tökéletes hang 2 (Pitch Perfect 2.)

Színes, magyarul beszélő, amerikai zenés vígjáték, 115 perc, 2015
Besorolás: 12
Premier: május 21.
Rendező: Elizabeth Banks
Szereplők: Anna Kendrick, Rebel Wilson, Brittany Snow, Hailee Steinfeld, Skylar Austin, Elizabeth Banks, Anna Camp