Jöjjön Radnóti Miklós: Előhang egy „monodrámához” verse.
Ilonának
Kérdeztek volna magzat-koromban…
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, –
ellenemre van!
És mégis itt vagyok.
fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.
A vörheny és kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, –
aztán kiköpött a tó…
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál… ó miért? S a bimbózó virág –
nem nyílik még ki husomban a rák.
Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még süldőkoromban.
S mindjárt feleltem is :
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudta mért.
Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.
A madár tudja tán, hogy mi a szabadság,
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.
A hegyek tudják, hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhán elheverő hegyek…
Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már
az alkotás is rámszakad.
Kérdeztek engem? Számbavettek.
Ó, a szám… a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,
csak – megfojt.
Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.
Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy,
nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!
Én én vagyok. Én én vagyok. Én én.
S te nem vagy te s nem vagy ő sem.
Pénz vagy. Hiába sziszegsz!
Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök,
én én vagyok, én én…
megcsúszom a végén!
Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.
Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
segíts vigasztaló, pillangó gondolat!
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök inganak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
Érik bennem, kering a halál.
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik.
Füstölg a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.
Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj.
Porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.
Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!
Lélek vagyok. Élni szeretnék!
The post Radnóti Miklós: Előhang egy „monodrámához” appeared first on Meglepetesvers.hu.
