Petőfi Sándor: Jött a halál
Jött a halál, hogy elsöpörjön minket
A föld szinéről, jött a döghalál,
Reánk lehelte rothadó lelkéből
Azt sátándühhel a gonosz király.
Tombolt a vész irtóztató erővel
A végitélet végórájaként,
És ím mi élünk még és nem halánk meg,
Csak meghajoltunk, de el nem törénk!
Él a magyar még, áll a hon, s hol egykor
Olyan halotti volt a hosszu csend,
Minő zajt üt most ott a harcoló kard!
Minden csengése egy világra cseng!
Oh népem, eddig önmagad se tudtad,
Hogy létezel, s most tudja a világ:
Utósó voltál, s íme a legelsők,
Most még ők is bámulva néznek rád.
Melyik magyar nem szégyenlé előbb hogy
Sors átkából magyarnak született?
S melyik nem büszke most reá, hogy isten
Kegyelméből e nemzet tagja lett?
Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra,
Mint bárki más, méltóbb vagy igazán;
Oh hol keressek, hol lelek virágot,
Dicső fejedre illőt, szent hazám?
De béfejezve nincsen még a munka,
Amelyet néked béfejezni kell.
Csak félig van még a csomó elvágva,
Mit szét kell vágnod kardod élivel.
Majd akkor illet a koszorú téged,
Ha e munkát végkép bevégezéd,
S akkor nem én foglak megkoszorúzni,
Hanem az egész nagy emberiség!
Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg,
Hogy állanál meg pályád közepén?
Félútadon vagy, fölértél a hegyre,
S könnyű már annak, aki völgybe mén.
Elő, elő a zászlóval, kezedben,
Egész Európa te utánad jő.
Te vagy, hazám, most a világ vezére…
Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!
The post Petőfi Sándor: Jött a halál appeared first on Meglepetesvers.hu.
Tovább: Petőfi Sándor: Jött a halál
Még több vers meglepetesvers.hu
