Vagy inkább valakitől: a gyerekeitől, a férjétől, a vőlegényétől, vagy épp az édesanyjától.
A gyerekeitől…
A gyerek sokkal jobb ébresztő, mint a telefon. A telefont ugyanis bármikor szundira lehet kapcsolni. A gyerek azonban ott áll az ember ágya mellett, és nem hagyja békén mindaddig, amíg fel nem kel. Így aztán Ada is kénytelen kikászálódni az ágyból, és berúgni a bulisulimotort.
Útban az iskola felé még megpróbálja meggyőzni a nyelvtanulás, a bármit tanulás szépségeiről a fiát, és arról, milyen jó lesz majd az egész, ő azonban a gyerekek szokásos éleslátásával minden érvet elhárít:
„Egyik sem tűnik jónak, sose fog jónak tűnni!”
A nap a végére a srácok két ötössel, egy egyessel és egy szakadt kabáttal lesznek gazdagabbak és szegényebbek egyszerre. Ada korhol, számon kér, oktat. A nap végén pedig arra gondol, hogy vajon tényleg jó anya-e. Pedig pontosan tudja, hogy ő is éppen ilyen gyerek volt, aki lázad, és felesel a szüleivel. Egy anya pedig olyan, mint a tökéletes ébresztő: ott áll a gyerek mellett, és nem hagyja békén mindaddig, amíg az nem teszi azt, ami helyes.
A férjétől…
Most miért sírsz? – kérdezi Gréta a kisfiától, de valójában úgy tűnik, saját magának teszi fel a kérdést. Már megint egyedül van, pedig valójában soha nincs egyedül – Filkó természetesen mindig ott van mellette, hiszen még pici.
Az állandó bizonytalanság azonban teljesen kétségbeejti őt. Nem tudja, hányadán állnak férjével, a telefonban pedig hallgatás a válasz a nagy kérdésre: akkor most folytassuk, vagy fejezzük be?
Az ember ilyen helyzetben megpróbálja elterelni a figyelmét, és beletemetkezni valamibe. Hiába próbálkozik azonban bármivel, ha közben minden a problémáira emlékezteti. De tényleg, miféle torz fintora ez a sorsnak: a tévében épp a gondoskodó pingvinhímekről esik szó.
Gréta is gondoskodásra, és törődésre vágyik. És leginkább arra, hogy legyen végre egy biztos pont az életében. Ha más nem, akkor legalább a tudat, hogy ennek a kapcsolatnak vége. A barátnői ugyanis képtelenek pótolni egy apa, vagy egy férj hiányát. És ezt ő is egyre jobban érzi.
„Most nekem kellene neki mondani, hogy hiányzol?”
-kérdi a barátnőjétől, és kicsit olyan, mintha valójában a párjának tenné fel a kérdést. Ő azonban nem jött haza ma sem.
A vőlegényétől
Riasztó hírek érkeznek Kínából: már 4 ember hunyt el a H7N9 vírusnak köszönhetően. Persze minden csak attól függ, hogy honnan nézzük: négy haláleset az ország 1,2 milliárd lakosához képest nagyon alacsony szám. De az ember mindentől fél, ha egy idegen országba indul, még a statisztikailag elenyésző veszélyforrásoktól is.
Karsai Kata is megretten egy pillanatra a hírek olvasása közben, de szerencsére Tamás hamar megnyugtatja. Kata szerint ő az egyetlen, aki képes erre: úgy érzi, mintha a férfit direkt az ő számára tervezte volna egy titokzatos mérnök.
Közösen átveszik az utazásig hátralévő teendőket. Tamás elsődleges feladata, hogy minden egyes nap kellő időt fordítson a zeneszerzésre, hisz hosszú távon ezzel szeretne befutni. A félkész dalokat az esti buliban saját barátain teszteli, aminek a szomszédok már nem örülnek annyira. Reméljük, Kínában jobb lesz a fogadtatás!
A férjétől…
A legjobb tanács gyakran kérés nélkül, és onnan érkezik, ahonnan nem várnánk. Mondjuk egy bölcs, öreg perui indiántól. Völgyesi Gabi esetében legalábbis úgy tűnik, pont ezt történt.
No, nem teljesen váratlanul, az illető ugyanis nem ismeretlenül árasztotta el tanácsaival az énekesnőt: Vladimir régóta a család jóbarátja. Gabi jól láthatóan nagyon örül a találkozásnak a ritkán látott ismerőssel, de amit hall, az korántsem tölti el akkora örömmel. Vladimir szerint Gabinak lépnie kell, és nem várhatja tétlenül, hogy a férje egyszer csak kilábal az évek óta tartó alkotói válságból. Mert a popszakmában éveket elvesztegetni egyenlő lehet azzal, hogy az illető teljesen érdektelenné válik, és mindenki elfelejti. Ahogy Vladimir fogalmaz:
Szerinte Gabinak új utakat kell keresni, ha kell, akár egy másik zeneszerző bevonásával a férje helyett. Kemény szavak ezek, de van bennük igazság, és ezt Gabi is pontosan tudja, vagy legalábbis érzi. Otthon azért még ráveszi Ádámot, hogy dolgozzon tovább a közös dalukon, mert ha tovább várnak, lehet, hogy elúszik az utolsó esélyük.
Az édesanyjától…
Aki a drogok mellett dönt, az egyszersmind lemond a családjáról is. Nem tudatosan, ez egész egyszerűen csak mellékhatása, és borzasztó következménye mindannak, amivel az állandó kábítószerhasználat jár. Bérczesinek péládul egyáltalán nincsenek emlékei arról, hogy az elmúlt tíz évben kapcsolata lett volna a szeretteivel. A gyógyszerek miatt állandó kábulatban élt, szorongott, és bezárkózott saját világába, ahova nem engedett be senkit. Az anyja szerint az összes beszélgetésük abból állt ezekben az években, hogy Robi önkívületben kiabált, szidalmazva őt, és mindenkit, aki segíteni próbált rajta. A drogosok ugyanis hazudnak: legfőképp maguknak, hogy minden rendben van, és nem szorulnak segítségre. Hogy ez jó nekik.
„Apukám sajnos már nem látott józanul”
Bérczesi is hazudik magának: amikor nem sikerül előadnia egyik régi dalát, egyből arra gondol, hogy szerek nélkül már sosem fog menni neki a zenélés. Legalább egy felest meg kéne inni. Vagy azt az üveg bort. Mindegy mit, csak ne kelljen tisztán szembenézni a sikertelenséggel. Azokkal a negatív lehetőségekkel, melyek az élettel együtt járnak. Szerencsére az anyukája ott van mellette, és megnyugtatja – nem kell mindig pánikolni. A bor végül bontatlanul megússza.
Évvekkel ezelőtt, mikor Robi még nem járta meg az elvonót, és életének szerves részét képezték a kábítószerek, a Hiperkarma koncerteknek volt egyfajta sajátos koreográfiája: ott állt a színpadon egy teljesen betépett és szétcsúszott énekes, generációjának egyik legeredetibb dalszerzője, és mindenki pontosan tudta és látta rajta, hogy borzasztó állapotban van. Mégsem mondta ki senki, mert az ilyesmit nem illik, meg különben is, mindent elnyomott a zene. Egészen addig, amíg maga Robi bele nem szőtte egy dalába, hogy talán már nem él sokáig. Aztán töredelmesen bevallotta, hogy arra a bizonyos pécsi fellépésre eljött az anyukája is. Mi, akik a közönség soraiban álltunk, el sem tudtuk képzelni, milyen érzés lehet egy anyának átélni ezt a furcsa kettősséget: egyfelől hogy ilyen állapotban kell látnia a fiát, másrészt megtapasztalni azt a hihetetlen szeretetet, ami közben a színpad felé áradt a tömegből.
A koncert végén aztán Robi előadott még egy utolsó számot, de ezt már egyedül. Egy feldolgozás volt, Zelk Zoltán verséből, és így ért véget:
„Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.”
Kattints ide a teljes cikkért!
: http://www.rtl.hu/rtl2/szelfi/mindenki-fugg-valamitol
