Az alábbi megdöbbentő költeményekkel emlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc ismert és név nélküli áldozataira, hőseire.
Egy csokorba szedtük a legmegrendítőbb verseket!
Jöjjön a Megrendítő versek az október 23-ai forradalomról összeállításunk.
Ady Endre: A Tűz csiholója
Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tűz”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
meg abban,
megállt a kapualjban;
abban, ahogy a “halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelen
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszer csak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,
vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
Jobbágy Károly: A rádió mellett
Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen.”
Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.
Fiatalok, még alig éltek
s füttyőngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.
Nem akartunk híresek lenni,
ilyen áron meg semmiképp,
hisz’ bánatunk már végtelennyi,
de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót:
Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.
Így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes…”
csak minket húz a sors karóba,
csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt;
hogy hányan hullunk? – sose számít.
M á s o k csodálják bátorságunk
mi meg naponta meghalunk,
dzsida, s golyó veri át hátunk,
de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a “rádiók kiabálnak,
mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.
És ha a Sors minket így büntet,
mert hogy tűrtünk tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,
s tudjuk, hogy mindent megbocsát.
Fodor József: Viharban
Két napja vetődöm, mint szélben a tört falevél
S vihar bábja, s mint ki oly gyönge, hogy v már alig él.
Kint csörögnek a puskák, s mélyhangú ágyúk morganak,
S a poros földre piros vért szórnak
a zord hadak.
Véres az ősz, de az ember vad színe még
véresebb, Seb földön, fán, testen, és harca-tört szíven
csupa seb. Egy nagy fájásban élek, s körül száz
rém és dühök, Fenn az égben dübörg a lég, s lenn
dübörg a rög.
Kinn az erdőn hullás, csend és ősz —
s benn a halál. Két vég közt verdes a lélek, szegény,
a szív megáll. Az életünket vad-vad gyom verte, ó
vad bűnsereg. S mint zord ítélet, vak bíró, most szólnak a
fegyverek. …
O ember, ki jót vársz még, s nagyot akarsz,
s mást, szépet itt, Okulj e vérből s engeszteld, gyógyítsd e
ma sebeit. Ó, jobb vezér s cél: s mit remélt, hitt
jobb holnap ad! — Békült legyen végre s boldog e vérző
nép és szabad.
The post Megrendítő versek az október 23-ai forradalomról appeared first on Meglepetesvers.hu.
