Ilyen az élet egy hattagú családban: egy Férj, két gyerek, két macska és én.
Kettő éve, nyáron hoztuk haza Kiflit, nyolc hetesen, Szőregről. Kis, puha gombóc volt az egész, vérnyogó, vékony hanggal és folyton sopánkodott – ahogyan azt egy lánynak illik. De pillanatokon belül otthonára lelt nálunk, meglettek a kis szokásai, a körbepisilt territóriumai, a kedvenc kajái, a kedvenc Szent Doboza.
Jut eszembe, kedvenc kaják: őt úgy hoztuk el, hogy előtte kizárólag anyatejen és tejbe áztatott kalácson élt, tehát nagyon tapsoltunk amiatt, hogy végre egy családtag, aki majd nem válogat. Ehhez képest az elmúlt, nem csekély időszakban (értsd: a két évből egy év, tíz hónapja) ő lett a finnyás hercegnő nálunk. Alapból úgy kezdtük etetni, hogy volt nálunk teherautónyi mennyiségben a tévében legjobban reklámozott macskakajából, tudjátok, az a fajta, amit amúgy minden macska vásárolni szeret. Nem egy olcsó mulatság, de akkoriban az a cég a környezetünkben lévő hipermarketekben osztogatott termékmintákat és persze én is elfogadtam egy 100 grammos alutasakosat. A hoszteszlány kérdezte, milyen cicánk is van, de a Kifli akkor még kisbabacica volt, még anyukája almában élt, így elmeséltem a csajnak, hogy a cica még akkora, mint a tenyerem, nagyon picuri, de nagyon édibédi és az orra alá döntöttem a telefonomat, rajta a fotójával. A lány visítani kezdett az üzlet kellős közepén, majd’ elalélt, egyem a szívét és konkrétan a bevásárlókocsimba öntötte a fél doboznyi alutasakot.
Én továbbléptem vásárolni, a család meg még időzött egy sort a játékosztályon. Amikor tíz perccel később megtaláltam őket, mindhármójuk kezében ott virított egy csomó alutasak macskakaja és elmesélték, a hoszteszlánytól kapták, mert mondták neki, hogy most fogunk örökbe fogadni egy kismacskát.
Szóval kajafronton el voltunk látva, így a mi drága kis cicánk az anyatej és a tejes kalács után végre megkóstolta a mennyországot lazacos meg csirkés ízekben – akarom mondani megkóstolta volna, ha nem fújtat rá a kajára és nem kezd el lóhalálában menekülni a tányérja elől. Hiába próbáltuk a hatvankilenc tasak kaja hatféle ízét, egyik sem jött be neki, így rájöttünk, ez a macska nem ezt a márkát venné. Azóta vannak kedvencei, amiket imád, mi pedig rémes városi “szülőként” bizony a csirkéset ebben a hipermarketben, a lazacosat abban a bolthálózatban, a joghurtos csirkéset (beszarás, mi?) meg amabban a drogériában vesszük neki, hogy egyem meg a zúzáját a finnyás királylánynak. Meg a hülye gazdáinak.
Be kellett neki még szerezni egy hordozót, meg egy alomtálcát és edényeket, erre kifejezetten kisállat-szakboltba mentünk. Férj javaslatára akkora alomtálcát vettünk – rózsaszín színben, upsz! – hogy szerintem jakuzzinak is elmegy, én hiába magyaráztam, hogy a macska nyakig el fog ebben merülni, mint a Mariana-árokban, Férj azzal győzködött, hogy “de majd megnő és pont jó lesz neki”.
Két éven át Kifli körül forgott a világ. Ő lett az odabújós párna, ha valakinek bánata volt, ő volt a vigyorgás, ha valami rém cukit sikerült neki művelnie (ne gondolj semmi extrára, Kiflicsücsök nagyon keni azt, hogyan kell bájosan forogni-pörögni egyik oldaláról a másikra, vagy karmot élesíteni fotelkarfán, esetleg derült égből – a szekrény tetejéről – ráugrálni valaki fejére).
És aztán beütött a ménkű. De igazából.
Új fejezet ragyogott fel életünk könyvében: megérkezett hozzánk Műzli. Az úgy volt, hogy Anyósapósék 14 éves, Sovi nevű cicáját betegség miatt el kellett altatni, mi pedig elhatároztuk, szerzünk nekik nagyon iszkiri gyorsan egy új cicát. Műzlit találtuk meg először a közösségi oldalon, elkocsiztunk érte Kiskunhalasra, hazahoztuk és akkor szembesültünk a ténnyel, hogy Anyósapós már egy picikét sem gondolkodik új macsek meglétében.
Jobb híján a kisfiú cicát, akit lányként hoztunk el, mígnem a kocsiban fel nem kiáltottam, hogy “fütyije van a menyasszonynak, mert ha ez itten lány, akkor nem tudom, mit keresnek ekkora golyók odalent neki”, szóval a tenyérnyi, két hónapos kandúrt elpakoltuk anyámnál. Anyám visított, hogy így meg úgy, mi lesz a függönyével, meg neki nem kell háziállat és hiába mondtam, hogy ez nem állat, hanem egy macska, ő hajthatatlan volt.
Úgy döntöttük, tovább ajándékozzuk a csomagot, anyám bírjon ki vele egy-két napot és lesz gazdája, na. Nyugiság van. Elmentünk a szaküzletbe, vettünk egy piros színű alomtálcát, amiről fel sem tűnt, hogy konkrétan negyed akkora, mint a Kiflié, az volt a legolcsóbb, gondoltuk pár napra pont jó lesz.
Aztán hazamentünk és azzal a felkiáltással, hogy szerzünk a cicának új gazdit, nem csináltunk az égvilágon semmit. A gyerekeim az anyámnál voltak felváltva és azon visongtak, hogy milyen cuki az új cica, a Kifli nálunk meg még semmiről de semmiről nem sejtett semmit, hogy itten kérem baljós árnyak fognak érkezni.
Anyám három napig bírta és jobban nyávogott, mint a macska, aki felborogatott egy vázát (minek tartja a földön?) és megnézte a plafont a függöny tetejéről és hiába mondtam neki, hogy csak játszik a szerencsétlen, ezen rajtam kívül nem hatódott meg senki.
Közben az én számból kibukott az a mondat: “A Kicsi vagy nálad – mármint anyámnál – fog lakni, vagy nálunk és punktum.”
Na, de miért?
– Mert megszerettük! – ennyi..
A harmadik nap estéjén tehát Műzli beköltözött hozzánk.
Leraktuk az előszoba kövére, óvatosan csámpázott két lépést előre, egyet hátra – ezek a kismacskák tényleg úgy imbolyognak, mintha bevodkáztak volna, amikor is megjelent a Kifli. Ha még láttál döbbent arcot! Látszódott a homlokán, hogy csikorogva beindult a szürkeállomány és azon agyalt, mégis “miafrancezitt”???
A Kicsi megindult felé, mert Kifli tökre úgy néz ki, mint a Kicsi anyukája, immár nem imbolyogva, hanem pattogva, mint egy gumilabda. A Nagy ráfújt, kapálózott a levegőbe egy sort, majd elmenekült a szekrény tetejére és onnan fújtatott, mint egy rozsdás gőzgép.
A Kicsi ugrált, beleevett a szekrény tetején duzzogó macskanéni tányérjába, beleivott a vizébe, “kialudt a lámpa”, láb alatt volt, majd eltűnt, majd megint láb alatt volt és megint eltűnt, szóval tök egyértelmű macskaságokat művelt, míg a királylány le se jött a szekrény tetejéről, morgott ezerrel, fújtatott és hisztizett.
Gyakorlatilag három napig a szekrény tetején lakott, csak dolgát végezni, inni, enni és a Műzlire fújni kegyeskedett lemászni onnan. A negyedik napon megtört a jég, mert már azért is méltóztatott leriszálni a magasból a fenekét, hogy odamenjen a Kicsihez egyet verekedni vele. Durr egy saller és máris jobb lett a kedv.
Egy hét után a verekedés mindennapossá vált, Kifli leköltözött a Kattints ide a teljes cikkért!
: http://bouvet.cafeblog.hu/2015/07/21/kis-kifli-nagy-kifli/
