Volt bennünk egy kis félelem, hogy mit fog szólni a kedd este bemutatott történetünk Katalinja ahhoz: valaki keresi a múltjából, valaki keresi őt Magyarországról. Nagyon határozottan közölte ugyanis, hogy a szüleire nem kíváncsi. Valami komoly baleset érhette, melynek nyomait, forradásait azóta a testén és lelkén viseli. Ráadásul épp akkor, pár hónaposan a kórházban hagyták magára. Az apja, akinek odaítélte őt a bíróság váláskor nem ment érte többé, lemondott róla. Ám az élet jót is tartogatott a számára!
Csodálatos örökbe fogadó szülőkkel áldotta meg őt a sors – Katalin a műsorban is mondta, hogy mindenkinek ilyen szülőket kíván.
Szóval ebben a helyzetben, ezzel a háttérrel állt döntés előtt: vállalja-e a forgatást, hogy Lilu közölhesse vele: ki az, aki nem tud nélküle élni.
Mert ezzel azt is vállalnia kellett, hogy fény derül rengeteg titokra a múltból. Lilu így emlékszik vissza a forgatásra:
Azonnal megkedveltem Katalint, ezt a nagyon kemény, vagány, jókedvű, jó humorú, talpra esett nőt. Éreztem, hogy ez az érzékeny és értelmes asszony mélyen elfolytja azt érzéseit, rengeteg dolgot lezárt a múltjában, a hír az elevenébe talált.
Megkönnyebbültünk, amikor kimondta: látni szeretné a bátyját. Hát így sikerült teljesíteni József kívánságát, hogy találkozhasson a húgával.
És azóta Katalin többször is járt a bátyjánál Dunaújvárosban.
És bár a nagy találkozáskor nem volt hajlandó még csak átvenni sem, nemhogy elolvasni azt a levelet, amelyet az édesanya írt neki, később – József kívánságára – mégiscsak hajlandó volt megismerkedni az édesanyjukkal.
Ez a találkozás – bár a Keresem a családom forgatása után, kamerán kívül zajlott – mégis megért volna egy külön kis filmet, legalábbis ezt mondják a részvevők.
Jól alakul tehát a testvérpár élete: sokat beszélnek, gyakran találkoznak, közös ünnepet terveznek. Katalintól ezt a levelet kaptuk:
„Köszönöm az egész stábnak, amit értünk tettetek, hogy általatok megtaláltam a gyökereimet! Időközben találkoztam a vérszerinti Anyámmai is! Hát, az megint megért volna egy műsort! A tesóm egy végtelenül szeretetre méltó ember és nélkületek nem ismertem volna meg soha!!! Nem is tudom, hogy a KÖSZÖNÖM elég-e az áldozatos munkátokért! Végtelenül hálás vagyok az egész STÁBNAK!”
Mi is köszönjük, és folytatjuk a munkánkat, hogy összehozzunk egymással elveszett családtagokat.
A teljes tartalomért Klikk ide…
