Amikor gyerek voltam, nekem azt mondták, valaki azért hal meg, mert öreg és mert bevégeztetett. És mert elvégezte azt, amiért ő ideszületett.
A nagyszüleim így haltak meg. Nagyon idősen, mindent elrendezvén maguk körül, kórházi ágyban, megbékélve a sorssal. És én még akkor is gyerek voltam, teljesen elfogadtam, hogy ez így van jól. El sem tudtam képzelni, hogy másképp is lehet.
Az apám is így halt meg, bár ő megdöbbentően fiatalon. De ő tudta, hogy az az út, amely az utolsó kórházba viszi, nem vezet visszafelé. Egy one-way-ticket szólt az ő nevével oda. Az ő története lezárult, ő le tudta zárni. És tőlem is elbúcsúzott, vagy én őtőle, ezt már soha nem tudom meg.
Aztán az első munkahelyemen volt egy kollégám. Harminchárom éves volt és egy igazi életimádó, machó hős. Akinek mindig volt egy vicce és aki mindig hajkurászta a lányokat, meg persze a melleimmel beszélgetett, ha elém került. Pillanatok alatt vitte el a rák úgy, hogy én még a halála előtt pár nappal láttam őt, épp egy csajt fűzött az irodában, obszcén viccet mesélt neki, aminek pont lemaradtam a csattanójáról. “Na, majd legközelebb.” – gondoltam ekkor és csak lopva néztem rá, amikor konstatáltam, hogy már nem bajuszos, gyér a haja és talán sokat fogyott.
Pár nappal később baktattam a temetésén és arra gondoltam, hogy ezt így nagyon nagyon nem szabad.
Ma hajnalban, negyed kettő után nem sokkal, telefon ébresztette Férjet és engem. Az egyik kollégája a műszak kellős közepén egyszer csak meghalt. Előzmény nélkül. Esély nélkül. Összeesett és meghalt. Férj elrohant a munkahelyére hajnal fél kettőkor, engem pedig azóta nem hagy nyugodni ez az egész.
Mert minden erőmmel tiltakozom az ellen, hogy ilyen megtörténhessen. Így nem szabad meghalni. Lezáratlan szálakkal a hátunk mögött.
Nem bírtam visszaaludni, hajnal fél kettő óta ébren lézengtem végig a napot és nem tudtam kiverni a fejemből ezt a tragédiát, holott a férfit nem ismertem.
A könyvre gondoltam, ami lehet, az ötvennyolcadik oldalon hever megnyitva az ágya mellett. A kávéscsészére, amiből még kutyafuttában kortyolt, mielőtt éjszakai szolgálatra indult. Egy, a pénztárcájába bekészített csekkre, amit ma kellett volna elvigyen a postára. Az ígéretre, amit talán tegnap adott a gyermekének: “Majd hívlak holnap!” A minden hónap elején felmerülő kérdésre, miszerint vajon kapunk-e fizetést már ezen az első héten. Egy félbehagyott keresztrejtvényre, a közösségi oldalon folytatott csevegésre, ami úgy zárult, folytatjuk holnap, nyári tervekre, egy laza bográcsozásra a kertben, dinnyeevésre augusztusban.
És én nem tudom kiverni a fejemből azt a kiáltást, miszerint ez, így igazságtalan! Hogy így van vége.
Ennek az írásnak sincs.
Vége.
Kattints ide a teljes cikkért!
: http://bouvet.cafeblog.hu/2015/06/03/befejezetlen-igazsagtalan-tortenet/
