in divatkommandó

Az érzelmek hangja – íme Ady Endre legszebb versei

1k Views

Nézd meg a leggyönyörűbb szerzeményeket Ady Endrétől! Biztosan meghatódsz a soraitól!

Az irodalom történetében néhány kivételes alkotó úgy örökíti meg magát, hogy nemzedékek múltával is élő és ható hatást gyakorol olvasóikra. Az ilyen kiemelkedő alkotók közé tartozik kétségkívül Ady Endre (1877-1919), a 20. század elejének egyik legjelentősebb és legmeghatározóbb magyar költője.

Ady Endre életútja és költészete mélyen összefonódott a magyar történelem fordulópontjaival és társadalmi változásaival. Az 1905-ös Nyugat folyóiratban való bemutatkozása óta azonnal magára irányította a figyelmet, és írásai jelentős hatással voltak a korabeli magyar irodalomra. Az idővel szélesedő szárnyalása azonban nem csak a művészeti szférában érvényesült, hanem azon túl is, hozzájárulva a társadalmi és politikai változások megfogalmazásához és formálásához.

Ebben a cikkben mélyrehatóan szemügyre vesszük Ady Endre legszebb verseit, amelyek méltán váltak az irodalom klasszikussá vált darabjaivá. E versekben összetalálkozunk a szerelem lírai szépségével, a szabadság vágyával és az általános emberi érzések mély megidézésével.

Az elmúlt évtizedekben sok kritika, elemzés és értelmezés született Ady műveivel kapcsolatban, de érdemes újra és újra visszatérni hozzá, hiszen költészete mindig újabb és újabb rétegeket rejt fel, amelyekben az olvasó saját élményeire és gondolataira is rátalálhat.

Tekintsük át együtt Ady Endre olyan verseit, amelyek örök érvényűek maradtak, és megérintik az olvasók lelkét a XXI. században is, továbbra is szólva az emberiség érzéseiről és vágyairól, amelyek összekötnek minket a múlttal és a jövővel.

Találkozzunk Ady Endre szavainak varázslatos világában, és engedjük, hogy költészete magával ragadjon bennünket, és elrepítsen egy olyan időutazáson, amelynek során megismerhetjük a szavak erejét és azok hatását az emberi lélek mélyén.

Íme Ady Endre legszebb versei!

Ady Endre: A perc-emberkék után

Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek –
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém –
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Egy szép leányhoz

Hajnalsugár csókolta bimbó,
Egészen gyermek, kisleány.
Ki-kipirul szép gyermekarca,
Majd gyorsan ismét halovány.
Ragyogó szeme vágyva fürkész,
Majd ábrándozva megpihen:
– Mennyi báj kedves gyermekarcán,
Mennyi vágy fénylő szemiben!
Elnézem ezt az édes arcot,
Elnézem némán, hosszasan.
Szivemben kínos emlék ébred,
Amely a multon átrohan…
– Ilyen volt Ő is: rózsabimbó,
Ilyen volt Ő is: szép leány,
Ki öntudatlan bűbájával
Rabjául tartott oldalán…
Elnézem ezt az édes arcot,
Valósággá lett lelkemet
És, míg a mult ismét kitárul,
A szívem úgy sejt, úgy remeg:
– Ha olyan lesz, ha elragadja
Magával őt is a világ!…
Óh, látom sorsod – jó előre -,
Szegény, korán hervadt virág.
A teremtés legszebb gyöngyéről
Úgy rendelték az istenek,
Hogy egektől kölcsönzött báját
Ne léha ajkról hallja meg.
Egy férfinak nemes szerelme
Legyen az égi, tiszta út,
Amelyen az asszonyi szépség
Fenséges öntudatra jut!

Nézz, Drágám, kincseimre

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.

Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.

Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.

Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.

Egyedül a tengerrel

Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.

Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.

Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.

Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.

A daloló, vad tengert hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon,
És álmodom az ócska pamlagon.

Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.

 

Ady Endre: Sírni, sírni, sírni

Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.
Nem kérdeni, hogy kit temetnek,
Csöngetyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

The post Az érzelmek hangja – íme Ady Endre legszebb versei appeared first on Meglepetesvers.hu.

Tovább: Az érzelmek hangja – íme Ady Endre legszebb versei

Még több versr meglepetesvers.hu

Ady Endre: A befalazott diák

10 Ady Endre vers, amit ma érdemes elolvasnod