Nyár, hőség és makettkiállítás Jászberényben. Úgy döntöttünk, elruccanunk ide négyesben, megszállunk valahol és tök jó lesz nekünk.
Az elefánt a porcelánboltban én vagyok és voltam, ugyanis családunkban már tényleg mindenki makettezik, csak én vagyok az, aki meg inkább irkál éjjel-nappal és a makettekről annyit tud, hogy “kicsi bizbaszok, amiket nem illik felporszívózni”.
Kapcsolódó írás:
Férj indulás előtti péntek éjjel lett kész azzal a makettel, amellyel nevezett, az utolsó percekben már a mi hitvesi ágyunk is úgy nézett ki a sok alkatrésztől, mint amit atomtámadás ért. Arrébb lötyködtem mindent, az azonosíthatatlan cefeteket és bigyókat felraktam az éjjeli szekrényem felé és találtam annyi helyet, hogy fenntartván a teljes láthatatlanságomat, tudjak aludni. Ezek után jött egy bő két órányi, káromkodással teli időszak, amikor életem párja fel-alá futkosott az ágy körül és zavart engem, valami kétszer kétcentis vackot keresett izzadva. Meglett, mert az volt az a darab, amit én korábban a párnám alól vadásztam ki, mert az ott meg engem zavart.
Roppant sok alvással a hátunk mögött hajnalban indultunk útnak Jászberénybe. Helyszín a művelődési központ, igazi szocreál épület, hőség, beállt levegő és nagyon sok, dobozokkal rohangáló ember, akik mind barátukként fogadtak minket. A család elindult keringeni a kiállító asztalok között, beszélgettek, vegyültek, én meg jobb híján fel lettem ültetve a művház színpadának lépcsőjére. Három és fél órán keresztül szórakoztam a színpadon: volt, hogy ültem, néha álltam, néha ittam egy kortyot ásványvízből és kétszer voltam pisilni.
Férj szerint nagyon szerencsétlen látványt nyújtottam, pedig szerintem tökre nem is. Egyszer sem nyávogtam, mindenkire mosolyogtam, de amikor egy másik, a lépcsőre ültetett feleség megkocogtatta a hátamat és azt mondta: ez a nejek sorsa, véletlenül egy picit, de tényleg alig láthatóan bólogattam.
Ezek a makettesek igazán valami másik bolygóról jöttek.
Álltunk sokan a művház udvarán, figyeltük, ahogyan érkeznek és beszélgetnek a többiek, amikor megérkezett egy autó, kiszállt belőle egy nagyon vadító, szexi csaj. Farmer forrónadrágban volt, amolyan alig látható méretűben. Hosszú, fenékig érő hajjal, felül haspólóban, mellei pedig kipakolva, valami dobozt vitt be az épületbe, benne egy makett.
És hallod…. az udvaron álló, dohányzó, beszélgető harminchét pasi egyszerre kiáltott fel, amint a csaj végighaladt előlük.
“Anyám, micsoda csillagromboló!”
(Hát istenem, az volt a csaj kezében, na..)
A gyerekeim délben figurafestésen vettek részt, egy kiskatonát festegettek egy órán keresztül. Képzelj el egy háromcentis katonát, aminek a fülét meg a lábujjait is külön festegették meg, hát őrület ez a hobbi, ilyenkor mindig ezt gondolom.
Még az a szerencse, hogy a figurafestés nem torkollt tragédiába, ugyanis megjelent a Lacika, megmutatta a katonáját. Azt mondtam, hűha, mert én ennyire értelmesen tudok a témában véleményt nyilvánítani. Ezután elvitte a katonát, pár percet izélgetett még egy mini ecsettel, majd visszajött hozzám és az ujját nyomta a szemem elé. Az ujján volt valami másfél milliméteres fekete-piros cucc, amit én azonnal bébi katicabogárként azonosítottam. Vettem nagy levegőt, hogy lefújom a katicát az én kicsi fiam ujjbegyéről, amikor a gyerek megszólalt, hogy látom-e a vöröskeresztes kulacsot az ujján.
Én épp úgy álltam ott, mint egy hörcsög, csak az én képem levegővel volt tele, már csücsörítettem, hogy lefújom a katicát, hát bakker, az egy vizes kulacs.
Jó ég, mi lett volna, ha lefújom a gyerekem művét! Egyrészt ráment volna a fél délutánunk, hogy a jászberényi művelődési ház parkettjén hasalva keressünk egy verejtékes munkával megfestett művet, másrészt a katonafickó ez idő alatt szomjan vész.
Amúgy, bármennyire is én vagyok a tök toplák feleség, akinek lövése sincs ehhez a machó hobbihoz, mégis úgy gondolom, nincs a makettezésnél jobb hobbi. A minap egy ismerősöm bement Szegeden a kórház éjszakai ügyeletére, mert szédült és nagyon ramatyul érezte magát. Megállapították, hogy az égvilágon semmi baja nincs, csupán sok a stressz, sok a munka. Az orvos azt javasolta neki, találjon valami hobbit magának, mert azzal leköti a felesleges, negatív energiáit és legalább ki tud kapcsolni. A feleségével beszélgettem, azt mondta, a makettezés lesz talán ez a bizonyos hobbi, mert úgy gondolják, ez tényleg pont olyan elfoglaltság, mint amit a doki javasolt.
A kiállításon pedig rájöttem arra, tényleg mennyire jó móka ez sok családnak. Most képzeld el, amikor sorban érkeztek apukák a kisgyerekeikkel és jöttek pöttömnyi kislányok is, fülig rózsaszínben meg cicás hajpántban és ott visongtak mellettem, hogy “apa, apa, nézd már annak a battle starship G63SC4-nek mennyire királyul van megfestve a futóműve”.
Anyám borogass, én odáig értettem a lányka mondatát, hogy “apa, apa”!
Szóval én oltári jól szórakoztam ezen a hétvégén, Jászberény pedig egy csodaszép kisváros. Nemsokára mutatok fotógyűjteményt is Jászberényről, mert úgy gondolom, ez a hely megér mindenkinek egy kirándulást.
Valamint már most mondom, megtaláltuk az ország legjobb cukrászdáját itt, ami egy külön bejegyzést fog érdemelni, mert persze, hogy el is tévedtünk a cukit keresvén, ami szintén muris volt és ránk jellemző.
Jászberényi makettes mérleg:
kettő darab ezüstérem (Viki és Lacika)
egy bronzérem (Férj)
fotók: saját
Kattints ide a teljes cikkért!
