Hát jó, legörbült szájszéllel néztük végig a férfi – és a női – vízilabda válogatott vereségét a kazanyi világbajnokságon. Anyám, aki azon szocializálódott, hogy ha egy magyar vízilabdás, úszó vagy kajakos odalibbenti a csontos izomzatát bármely nemzetközi versenyen, akkor annak az a végeredménye, hogy nem túl sokkal később vele együtt kell énekelnünk a magyar himnuszt, ki is volt borulva rendesen.
Kétségkívül Darnyi Tamás vagy Kőbán Rita, az öttusázóink, vívóink vagy épp a férfi vízilabda válogatott elkényeztetett bennünket, átlagos, a tévé képernyője előtt a körmeit rágó szurkolókat, bár én ezt a szurkolásdit is egész furán éltem meg mindig. Zömmel ugyanis halálosan meguntam azokat a sportolókat, akik soha nem hibáztak, mentek előre, mint a gép és mindig az ő képüket mutatták a dobogó legfelsőbb szintjén. Valahogy úgy éreztem, völgyek nélkül nincs sportolói karrier sem, így én minden egyes vesztes csata, futam vagy mérkőzés után úgy gondoltam, most majd megint tök jó lesz és egy percig nem sopánkodtam az eredményen.
Bezzeg anyám, aki ugye a full másik véglet – én egyszerűen nem is értem, miért pont ő az e föld kerekén, aki az életem legapróbb véleményét is totál ellentétesen képes látni – csodás magyar virtussal képes hisztizni egy-egy vereség után, egészen odáig fajulva, hogy megkérdőjelezi az adott sportolóra költött adóforintokat, valamint mindig megjegyzi, hogy a macskánk, a sarki közértes vagy a szomszéd, a 87 éves Jenő bácsi is sokkal, de sokkal ügyesebben teljesített volna az adott versenyhelyzetben, mint az épp rossz(abb) eredményt produkáló élsportoló. Tipikus magyar, sajnos.
Tegnap este már a telefonomat szorongattam, öt, négy, három, kettő, egy, hogy befusson anyám menetrend szerinti telefonhívása, amelyben elfúló hangon szipog arról, hogy a fiúk lebőgtek, na meg előtte a lányok is, meg a Benedek Tibor, meg az Orbán Viktor, a pápa és “bezzeg az adóforintok”, pedig ő már nem is adózik. Végighallgattam a sirámot, majd valami olyan mondatot mondtam a falnak (mert az eredeti címzett ilyen hülyeségeket meg sem hall tőlem), miszerint: “A kudarcból kell tanulni!”.
Majd amikor letettem a telefont, elmorzsoltam egy zsebkendőt a homlokomon, arra gondoltam, azon a motivációs előadáson, amin én egyszer végighallgattam Kemény Dénest, ő frankón valami ilyesmit mondott.
Úgyhogy úgy döntöttem, keresek nektek pár idézetet Kemény Dénestől. És igen, bingó, megtaláltam ezt a bizonyos fenti idézetet is, nézd csak:
A kudarcból valóban könnyű tanulni. Olyankor motiváltabbak vagyunk arra, hogy levonjuk a következtetéseket.
Szerintem olvassuk el a többi idézetet is, gyógyír lesz sebeinkre:
Kevés, hogy önmagában csak álmaink legyenek, ha nincs jövőképünk, ha nem tűzünk ki konkrét köztes állomásokat, és ha nem tervezzük meg az odavezető utat, akkor csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutunk el a célig. Tervezés nélkül nem jutnánk el sehova.
Általában a sikeres ember nem motivált a tévedéseinek a keresésére, felismerésére. Még ha megkerested is, felismerted is, nagy önfegyelemre van szükséged, hogy tanulj belőle, megszívleld azt.
Két szeme van az embernek, az egyikkel a végcélt kell nézni, a másikkal a köztes utat.
Álmokat ébreszteni, célokat kitűzni csak úgy lehet, ha azok nem hiú, valóságtól elrugaszkodott ábrándok, hanem szívós munkával elérhetők.
A kapufa éle mindig igazságos, mert annak lövése pattan be, aki a hétköznapokon többet tett a győzelemért.
Mindenkinek szüksége van sikerélményre is, hiszen éppen ez lendít át a bizonytalanságon, a holtponton.
Végezetül jöjjön az a kettő, amely az én személyes kedvencem:
A teljesítőképességünk határa sokkal messzebb van annál, mint amit gondolunk magunkról.
valamint
Bármit csinálsz az életben, azt vagy profi szinten, vagy sehogy! De semmit ne csinálj csak úgy!
Kattints ide a teljes cikkért!
: http://bouvet.cafeblog.hu/2015/08/05/a-kudarcbol-kell-tanulni-kemeny-denes-szavai/
